Energia, nyilvánosság, kultúra

Kiindulópont

Magyarország fokozatosan csúszik le a gazdasági, alkotmányossági ranglétrán, csökken az életszínvonal, a társadalmi különbségek ijesztő mértéket öltenek. Ilyen körülmények között elsikkadnak az olyan problémák, amelyek – legalábbis látszólag – nem a napi szintű megélhetésünkhöz kapcsolódnak és – megint csak látszólag – távol vannak az átlagpolgártól. Nem nagyon érdekel bennünket, hogy Magyarország rendszerváltás utáni történetének egyik legnagyobb gazdasági-társadalmi-politikai vállalkozása, a Paksi Atomerőmű tervezett bővítése a legnagyobb titoktartás mellett zajlik. Ebből következik, hogy természetesnek vesszük, hogy közel 3000 milliárd forintnyi összeget (ami a 2012-es központi költségvetési bevétel közel ötöde) minden társadalmi kontroll nélkül és a nyilvánosság kizárásával akarnak elkölteni. Látszólag jelentéktelennek tűnik, hogy a jogszabályok és a cégadatok alapján is közfeladatot ellátó állami energetikai vállalat a bíróság előtt tagadja, hogy ilyen feladatokat látna el. Nem nagyon hoz lázba bennünket, hogy az üzleti titokra való hivatkozás olyan csípőből való reflexszé vált, hogy az adatkezelők biztos, ami biztos alapon minden adatot ilyen pecséttel látnak el. Adott esetben csak legyintünk, ha egy adatnyilvánossági perben az adatkezelő alperes csupán a többedik bírósági tárgyaláson hozakodik elő azzal, hogy valójában nem is ő az adatok kezelője, ezért tehát a felperes forduljon például a vállalatcsoport másik cégéhez – nem mellesleg óriási idő-, érdek- és persze pénzveszteséget okozva mindezzel.

Pedig mindez nagyon is mindennapos, ha tetszik, szó szerint aprópénzre váltható probléma, korántsem a maslow-i piramis egyik felhőbe vesző emelete. Hiszen a fentieken múlik a havi energiaszámla, a saját és gyermekeink egészsége, az ország versenyképessége vagy az általunk fizetendő adók mértéke és persze az is, hogy fel tudunk-e lépni a korrupció ellen. Ráadásul az energetika olyan terület, amelyen egyre több és több információra, megoldásra, stratégiára lesz szükségünk fenntarthatatlan életmódunk átalakítása végett. E kihívások megoldásában az állam maga is segíteni próbál bennünket, hiszen közadatokat szolgáltat működéséről. A másik oldalon ugyanakkor nagyon is szereti, ha sötétben tapogatózunk, és pusztán azokkal az információkkal bíbelődünk, amelyek szerinte ránk tartoznak. Ez a folyamat Magyarországon is felerősödött: olyan energetikai (s immáron telekommunikációs), részben vagy egészben állami mamutvállalatok jöttek/jöhetnek létre, amelyek főszabálynak tekintik a titkosságot. Sőt az állam is kordonokat épít maga köré, és bebiztosítani igyekszik „titkait” a kíváncsiskodókkal szemben. Utóbbit élesen példázza a független, parlament által választott adatvédelmi biztos bedarálása és helyette az új Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnökének a kormányfő által történő „kirendelése” a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.

Az adatszegénység és bizonytalanság tehát nő, az adatszolgáltatási és nyilvánosságpárti kultúra pedig porladozik (talán ki sem alakult), s olyan helyzet bontakozik ki, amely sem az adatigénylők (vagyis a „nyilvánosság”), sem pedig az adatkezelők (a „titkolózók”) érdekeit nem szolgálja.

Legyünk (adat)igényesek!

Az Energiaklub az Energia Kontroll Program² (EKP) keretében 2009 óta végez célzott adatigényléseket abból a meggyőződésből, hogy az energetikai adatok egyfajta közkincset képeznek. De mire jó ez a közkincs és miért fontos az adatigénylés? Ha a XXI. század új termőföldje az adat, az információ maga, akkor ez különösen igaz a meglehetősen bonyolult energetikára. Információ nélkül, hiányos részinformációkkal, netalán dezinformációkkal egyszerűen lehetetlenné válik a részvétel a közösségi döntésekben: hogyan tudnánk helyesen állást foglalni egy esetleges, a paksi bővítésről szóló népszavazáson, ha a legutóbbi üzemzavar vagy éppen a stressztesztek körülményeit sem ismerjük pontosan. Sőt az akut információhiány bizony személyes döntéseinket is megnehezíti, hiszen honnan lehet tudni, hogy a „zöld áramot” milyen technológiával állítják elő, s azt kapjuk-e a pénzünkért, amit elvárunk? Vagy itt van a már említett energiaszámla: pontosan tudjuk-e, hogy miként, mennyiért, milyen járulékos költségekkel szolgáltatnak nekünk energiát? Nyílt titok, hogy az energetika bizony a korrupció egyik melegágya itthon és bárhol a világon: az energiaipari szabályozás fogaskerekeit viszonylag nagy alkotmányos költségű üzemanyagok lendítik mozgásba (Bodoky Tamás: Az MVM alkotmányos költsége, ÉS, 2010/36., szept. 10.), az energiapiaci szereplők nem csupán az államot ejtik foglyul (state capture)³, hanem tevékeny közreműködők is a pártfinanszírozásban. A korrupció gyakori velejárója, hogy a közösségi érdekekkel szemben a döntés végül a magánérdeknek kedvez. Éppen az adatigényesség lehet az a készség, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy egyáltalán felismerjük a korrupciós szituációkat, és hathatósan fel tudjunk azok ellen lépni.

Energetikai adatszegénység

(A probléma) Az energiaszegénység azt jelenti, hogy valaki nehezen vagy egyáltalán nem tudja lakását megfelelő hőmérsékleten tartani, illetve nem fér hozzá elérhető áron egyéb alapvető energiaszolgáltatásokhoz – áll az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság energiaszegénységről szóló véleményében. Adatok nélkül azonban erre a problémára sem adhatók érdemi szakpolitikai válaszok, nem dolgozhatók ki hathatós intézkedések. Az energiaszegénység mintájára (és az Energiaklub tapasztalatai alapján⁴) azt kell állítanom, hogy van energetikai adatszegénység is. Ez a kreált kifejezés összegzi magában mindazokat a tapasztalatokat, amelyekre az információszabadságnak az energetika területén való érvényesülése (így különösen az adatigénylések) terén jutottunk. Az energetikai információszabadság kulcsjogszabályai (az adatvédelmi törvény, az elektronikus információszabadságról szóló törvény, az Aarhusi Egyezmény, a polgári törvénykönyv, a vagyontörvény és környezetvédelmi törvény) alapvetően megfelelő és jól működő keretet biztosítanának az adatok nyilvános elérhetősége érdekében. Ennek ellenére az az általános tapasztalat, hogy az állami energetika szereplői (különösen a cégek) meglehetősen kreatívan értelmezik törvényes kötelezettségeik teljesítését (olykor egyenesen kétségbe vonják azt): az adatkezelők egyszerűen nem teszik nyilvánossá azokat a szenzitív adatokat, amelyek valódi vitákra és közpolitikai ötletelésekre vagy éppen a kormányzat elszámoltatására teremtenének lehetőséget (pl. a paksi bővítés részfolyamatainak megindulásáról, a már megkötött szerződésekről hivatalosan szinte semmit sem tudnánk adatigénylések nélkül).

(A tapasztalat) Mindez aztán ahhoz vezet, hogy a kutató és bármely érdeklődő adatigényléssel kell hogy elárassza az adott intézményt, céget – amit persze személyes sérelemnek tekint az adatkezelő. S már itt is vagyunk a probléma gyökerénél. Az EKP több mint két év alatt 29 adatigénylési ügyet indított. Eredményeink csak látszólag fényesek: a 29 ügyből 18 esetben kaptuk meg az általunk igényelt adatokat. Árnyalja a képet, hogy a 18-ból 13 esetben a törvényi határidőket még hírből sem ismerték az adatkezelők (a késedelmek 1 naptól 73 napig terjedtek). 6 adatigénylési ügy kiemelkedik, ez a „kemény mag”, amelyet peresíteni kellett: nem lehet meglepő, hogy a 6 perből 4 a Magyar Villamos Művek Zrt. (MVM Zrt.), illetve a Paksi Atomerőmű ellen folyt (itt a legnagyobb falat a paksi bővítés dokumentumainak megismerhetősége volt).

(A következmény) A kutatás során nyilvánvaló lett, hogy az adatkezelők kihasználnak mindent, ami egy kicsit is a saját malmukra hajtja a vizet. Három fontos kulcstényezőt érdemes megemlíteni. (a) Az információs aszimmetria miatt az adatok igénylője felettébb nehéz helyzetben van: mivel csupán a sajtón, esetleg informális csatornákon keresztül szerez tudomást az adatok létezéséről, így előfordulhat az is, hogy nem tudja kellő pontossággal körülírni az igényelni kívánt adatokat. Ez különösen veszélyes lehet az adatigénylés kimenetelére, hiszen az Energiaklub is szembesült azzal, hogy a bíróság maga utasítja el a nem kellően egyértelmű és pontosan körülírt igénylést. (b) Triviá­lissá vált, hogy az igényelt adatok bizony „romlékonyak”. A határidők be nem tartása – amint fentebb láttuk, erre jócskán volt példa – azt eredményezheti, hogy az adatok igénylője egyszerűen elveszti érdekeltségét, hiszen az adatra leggyakrabban azonnal van szükség. Ez persze nem újdonság: az Energiaklubnak a 2003-as paksi üzemzavarral kapcsolatos perei 5-6 évig folytak bíróság előtt, s amikorra lényegében pont került az ügy végére, már korántsem az üzemzavar, hanem a bővítés kérdése állt a középpontban. Egészen egyszerűen az idő nem az adatigénylőnek dolgozik! (c) Végül utalhatunk a már említett állandó jolly jokerekre, amelyek végső esetben szinte menekülési útvonalat adhatnak az adatok kezelőinek: a közfeladatot ellátó szervi státus gátlástalan megtagadását és az üzleti titokra való parttalan hivatkozást az MVM-cégcsoport egyes vállalatai napi rutinnak tekintik, holott előbbinek – ahogyan erre utaltunk – nincs jogi alapja, utóbbi pedig teljesen életszerűtlen és elfogadhatatlan.

Lehetséges megoldások – a jogon túl

Említettem, hogy a hazai jogszabályi keret alapvetően megfelelő, s ennek ellenére számtalan anomália mutatkozik az energetikai adatnyilvánosság területén. Mi tehát a megoldás? Ott vagyunk, ahol a part szakad, és a bevezetőben jelzett dilemmák egyszerűen feloldhatatlanok? Az EKP keretében kidolgoztunk egy megoldási irányt, ami nyilván nem lesz az adatigénylési problémák megoldásának Szent Grálja, de talán megfelelő kiindulópontul szolgálhat. Az Energiaklub tagja egy olyan kerekasztalnak, amely az Aarhusi Egyezménynek⁵ az atomenergia területén való érvényesülését vizsgálja, és ajánlásokat tesz. A kerekasztal körül pedig az adatigényléseinkben érintett adatgazdák (szabályozók, hatóságok, energetikai cégek) ülnek. Kidolgoztunk egy olyan protokollt⁶, amelynek jogi kötőereje ugyan egyáltalán nincs, de önkéntes betartása megfelelő mederbe terelheti az adatigényléseket. A fent jelzett problémákra reflektálva a protokoll legfőbb célja egy olyan adatigénylési kultúra kialakítása az energetikában, amelyben az adatigénylők és adatkezelők nem vetélytársnak tekintik egymást, hanem együttműködő partnernek. Ehhez természetesen annak a nagyon is nehéz előfeltételnek kellene teljesülnie, hogy az adatok kezelői egyrészt akceptálják a fent jelzett adatigényességi szempontokat, másrészt pedig megértsék azt, hogy az adatigénylésnek nem úgy lesznek nyertesei, hogy a lehető legtöbb adatot örökre „bespájzolják”, hanem ha elősegítik az energetikai információszabadság érvényesülését. Épp ezért javasolunk többek között folyamatos párbeszédet a felek között az adatigénylés első percétől kezdve, sőt már az igénylés előtt is (például azért, hogy az üzleti titok ne a mindenkor érvényesülő főszabály legyen, hanem a kivétel). Koncepciónk tehát a kölcsönösen létező negatív attitűdök leépítésén alapul, hiszen ott, ahol a jogszabályok nem működnek megfelelően, nem feltétlenül az a megoldás, hogy egyre szigorúbb szabályokat hozunk, hanem az, ha feltárjuk a probléma valós gyökerét (esetünkben az adatszolgáltatási kultúra hiányosságait), és erre próbálunk orvosságot kikísérletezni.

A romló közállapotokkal és közmorállal indítottam. Mindezen fájó jelenségek mellett az utóbbi időben kibontakoztak igen pozitív tendenciák is: a végtelen apátián, a kormány elleni indulatokon túl nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek érteni kívánják a körülöttük zajló folyamatokat, a gyorsan változó világot, részt akarnak venni a döntésekben, és nem csupán azok elszenvedői szeretnének lenni. Sőt, az Energiaklub konkrét (természetesen egy perben kicsikart) sikere, hogy a Paksi Atomerőműnek nyilvánosságra kell hoznia a bővítésről szóló iratait. Lehet, hogy naivitás, de úgy érzem, hogy önmagára igényes állampolgári karakter formálódik. Az energetikai ügyekben való tisztánlátás egy olyan puzzle-elem lehet, amely pontosan beleillik e folyamatokba – különösen, ha belátjuk azt is, hogy jelenlegi helyzetünk nagyban annak köszönhető, hogy mind az energetikában, mind pedig más szakpolitikai területeken hajlamosak voltunk homokba dugott fejjel létezni.

(A szerző az Energiaklub Szakpolitikai Intézet és Módszertani Központ munkatársa)

A cikk megjelent az ÉS című folyóiratban:

http://www.es.hu/antal_attila;energia_nyilvanossag_kultura;2012-05-09.html

¹ Az Energia és nyilvánosság című konferenciát 2011. november 17-én rendezték meg. A konferencia része az Energiaklub immáron három éve zajló kutatási projektjének, az Energia Kontroll Programnak (EKP). A kutatás eddigi eredményei elérhetőek a http://energiakontrollprogram.hu/ oldalon.

² http://energiakontrollprogram.hu

³ Tóth István János (szerk.): Kormányzati kudarcok, járadékvadászat és korrupciós kockázatok a magyar villamosenergia-szektorban. Budapest, 2010 április.

http://energiakontrollprogram.hu/sites/energiakontrollprogram.hu/files/ekp_tanulmany_jaradekvadaszat-es-korrupcio.pdf

⁴ Energia és információ – Az Energiaklub adatigénylési tapasztalatai. 2011.

http://energiakontrollprogram.hu/sites/energiakontrollprogram.hu/files/energia_es_informacio.pdf

⁵ A 2001. évi LXXXI. törvénnyel kihirdetett Aarhusi Egyezmény a környezeti ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a nyilvánosságnak a döntéshozatalban történő részvételéről és az igazságszolgáltatáshoz való jog biztosításáról szól.

⁶ http://energiakontrollprogram.hu/sites/energiakontrollprogram.hu/files/adatigenylesi_protokoll.pdf